Ha hajamat tépnék,
Bőrömet szakítanák,
Húsomat szaggatnák,
Csontomat törnék,
Véremet csorgatnák,
Agyamat darálnák,
Belemet cincálnák,
Eremet széthúznák,
Egy, mi megmaradna,
Egy, mi még élne,
Egy, ami duzzadna,
Egy, mi vörösen égne:
A szív, lüktető isteni anyag.
Megsemmisíthetetlen darab,
A Teremtő kürtje, hangja, trükkje,
Az Ő hatalmas érzelmének, s az enyémnek tükre,
Mely szól, mint mennyei kórus, halhatatlanul, örökre,
S ami újból csontot növeszt a bábnak,
Piros, lila s kék ereket sző a váznak,
Húst formál, izomzatot, végén bőrbevonatot,
S kezdődik elölről, bomlik szét,
Omlik le, vész el, a munka mit ért?
Végtelen víziófolyamat, gyötrő, ostoba gondolat,
Feltételezett látomás, belső vívódás, majd halk megnyugvás.
Értelmetlen hányódás,
Nem más.
Visszaépül az álom,
Majd lerombolni látom,
Helyszín az űr,
S mikor kiürül,
Középen a mag,
Mi mindig megmarad!
Lüktető, éltető anyag:
A szív, mely mindent visszahív.
Összeilleszt, összeforraszt, egységért vív,
Hogy újra harsonává váljon,
S zengje, amire vágyom,
Egy érzelmet,
Amit kölcsönzött nekem,
Amivel megajándékozott engem
A csodálatos Isten,
Amit szájammal most megformálok,
Lélekkel átitatok,
Mélyről dúdolok,
Tudod, mire gondolok…
